Remény...

"Vannak percek, amikor jobb. Amikor elhiszed, hogy az élet a jelenleginél sokkal-sokkal többet tartogat. Ez feldob, talán kicsit felemel, és végre tudsz előre,- és felnézni. Értékeld e ritka pillanatokat, mert nem tudhatod meddig tartanak. Lehet csak tíz percig, és a fürdőszoba hideg csempéjén találod magad, zokogva és miérteket keresve.
Pedig válaszok nincsenek. Kár keresni is. Amire eddig nem volt, ez után végképp nem lesznek. Kár kutatni, agyalni. Bármilyen nehéz, előre kell tekinteni. És ezekben a percekben, még talán sikerül is."

Egy szakítás margójára - részlet

Negyedik

"Nem akarom. Kérek egy amnéziát, vagy csak fejbelövést, bármit és akármit, amitől legalább egy leheletnyit könnyebb lesz. Képszakadást, előtte-utána állapotot. Átélni, megélni, érezni, ízlelni, belélegezni nem. Nem. NEM."

Egy szakítás margójára - részlet

 

Harmadik részlet

" A napot baromira nem érdekli az én lelkiállapotom. Csak süt, ész nélkül, bele a szemembe, elárasztva testemet. Nem akarom észrevenni. Becsukom a szemem, lehajtott fejjel vonulok az utcán, és megállásra késztet. Fel kell néznem, és belélegezni a meleget. Végigáramol rajtam a hő, mintha egy teljesen új területet fedezne fel. Új világot tár elém, ahol helye van a mókának, és a kacagásnak, ha mást nem is, legalább egy pillanat erejéig."

Részlet az Egy szakítás margójára című írásomból.

Második részlet

" Széttépsz. Darabokra, és még tovább. Ki az az idióta, aki elhiszi, hogy ebből van tovább? Ugyan... Tökjó lenne nem embernek lenni, nem érezni, akkor talán nem fájna, nem kellene még levegőt sem venni... Milyen jó is lenne.. "

Egy szakítás margójára - részlet

Első részlet

Részlet az Egy szakítás margójára című írásomból. Még nem tudom, milyen formát fog ölteni, vagy, hogy fog-e egyáltalán, mindenesetre, most ezek vannak.

" Olykor, mintha a romjaimon táncolnál. Elmész hajnalig, ki tudja, kihez, és meddig. Nem ellenem teszed, mégis belém rúgsz. Sokszor vétesz, és én mégis itt vagyok. Nem a remény hajt, csak a tisztelet, no meg az egymáshoz fűzött kapcsolat. A múlt, a közös múltunk élteti a szálakat. A muszáj fonala pedig csak egyre beljebbre vezet a lélek labirintusába. Tudom, hogy nélküled kell lennem, és elfogadtam. Megértettem. De néha rám tör - a tehetetlenség, a düh, az önvád... Vajon tehettem volna valamit, ami megváltoztatja a jövőt?
Aztán ráébredek, hogy nem. És mégis tovább forog a Föld, kis szerencsével a Nap is felkel. Te pedig szép lassan nem lesz más, mint egy Csoda, az én életemben. Csoda, ami véget ért, hogy valami másnak adja át a helyét.
Csak ne lenne a most. Ebben a percben szétszakít a fájdalom, a másodperc törtésze alatt eltűnik a napközbeni magabiztosság, a tartás, csak az érzések, az emlékek árjai, akár az árvíz öntenek el."